A kölykök már nem annyira kölykök. Méretben egyre közelítenek Marcushoz. Habitusban azonban egyelőre nem tudják letagadni, hogy alig múltak félévesek. Lehet, hogy a hűvös idő, lehet, hogy az óraállítás hozta ki belőlük, de vasárnap nagyon topon volt mindenki. Hatalmas volt a különbség az egy héttel ezelőtti állapotokhoz képest, akkor épp olyanjuk volt, hogy nem vagyon foglalkoztak velünk, elvoltak egymással. Most viszont már délelőtt teljes tombolással fogadtak, amikor beléptem a kifutóba.

Kb. egy órát egyedül voltam velük, amíg István és Dóra a látványetetést bonyolította Zoliéknál. Unatkozni egy percig sem kellett. A három kicsi közül valaki mindig ott somfordált körülöttem, de most leginkább Maya volt a legérdeklődőbb és legaktívabb. A ruhafétis időről időre előjön, de már messze nem olyan gyakran, mint pár héttel korábban. Egy-egy zseb, nadrágszár vagy cipő azért néha még felkelti az érdeklődésüket. És ha ráharaptak, a szabály még él: a farkas sajátjának szeretné tekinteni a ruhadarabot. Ilyenkor egy-egy ügyes mozdulatot kell bevetni, hogy jelezzük, ez nem feltétlenül van így, általában egy szolid orrcsípés elég szokott lenni.

Kifejezetten szórakoztató az új játék, amit István talált ki. Ez pedig arról szól, hogy a nyakába kapja valamelyik kölyköt, és úgy sétál velük végig a kifutón. István elmondása szerint ezzel az a cél, hogy még több, még szorosabb kontakt alakuljon ki velük, ha például a későbbiekben szállítani kell őket valahová, akkor azt könnyebben viseljék. Arra is figyelni kell, hogy a mindenkire sor kerüljön, ne maradjon ki senki, ezzel elkerülhető a frusztráció. Látszólag a farkasoknak ez egyáltalán nincs ellenükre, kifejezetten szórakoztató játék szokott kialakulni a falkában.

Ma kimentünk az erdőbe és hoztunk nekik friss faágakat. Eléggé nagyokat. Ez továbbpörgette őket. A méretes faágak nemcsak a kicsiknek voltak érdekesek, hanem Marcusnak is, így gyakran négyen négyfelé akarták vinni és cibálni. Amikor letették, akkor pedig hangos ropogtatással kezdetét vette az aprítás. Erről az akcióról íme egy röpke videó.

István ma bevitt a vadfalkához. Nyár végén egyszer már jártam ott, amikor a gondozók az itatókat töltötték fel. De akkor nem voltak túlságosan érdeklődők. Az elmúlt pár hétben figyelték meg a fiúk, hogy a féléves kölykök kifejezetten kíváncsiak és keresik a kapcsolatot az emberrel. Karcsitól, Tomitól, Istvántól és Dóritól már egy-egy jutalomfalatot is elfogadnak. Azért volt egy hangulata annak, amikor kinyitottuk a zsilipnél lévő kaput, beléptünk és kb. 30 farkas indult meg felénk. A felnőttek a fák között maradtak, a kölykök viszont egészen közel jöttek. Érdeklődtek, kíváncsiak voltak. Letérdeltünk, és mézet csöpögtettünk a kézfejünkre. A kezünket – biztos, ami biztos alapon – ökölbe szorítottuk, úgy tartottuk a farkasok felé. Jöttek is nyalakodni. Aminek kifejezetten örültem, hogy az egyik legszebb pofájú jött a legközelebb, ő volt a legkíváncsibb. Arra kellett csak figyelni, hogy a felnőttek tisztes távolságban maradjanak.

Jó 15 percet töltöttünk a vadaknál, aztán visszamentünk az imprintekhez, akik a szürkület közeledtével egyre aktívabbak lettek. Nem könnyű hozzájuk belépni a zsilipen, mert állandóan ott sürögnek a kapunál, ha valaki be akar menni. Viszont ma kiderült, hogy a pillecukor csodákra képes. Érkezett némi szállítmány a napokban az otthonba. Jutalomfalatként nagyszerűen bevált a puha cukorka, könnyen el lehet terelni a figyelmüket, amíg beoson az ember. Marcusnak, Mayának és Lénának nem okozott nagy meglepetést az édesség, Brutus viszont kicsit nehezen értelmezte az állagát. Úgy rágta, hogy mindig kicsúszott a szájából, de arra kínosan figyelt, nehogy a többiek elhappolják előle. Háromszor-négyszer nekifutott a rágásnak, míg sikerült lenyelni, néha kicsit olyan volt, mintha elengedett volna a szájában a Corega ragasztó.