Csütörtökön délután megint egy játék közepébe csöppentünk, amikor beléptünk a kifutóba, pedig nem sokkal korábban kajált a csapat. Lehet, hogy a közelgő (újabb) médiaszereplést érezték, ugyanis nem sokkal később betoppant a TV2 stábja. Kamerák kereszttűzében zajlott a séta, ezúttal a két „oktató kutya”, Jack és Lapaj nélkül. Általában ők is jönnek, hogy a kicsik úgymond tanulják a sétát. Rendkívül érdekes, hogy a kisfarkasok általában behódolnak, azaz farkat behúzva,  rogyasztva jönnek-mennek, amikor valamelyik eb megjelenik a kifutónál, kerítésen kívül. Viszont, amikor közös séta van, ez valamiért elmarad, akkor inkább a nagyok iránti rajongásukat lehet észrevenni, Jack kiemelt figyelmet élvez ebből a szempontból.

A séta mindig kifárasztja őket, pedig nagy távolságokra, nagy körökre nem mennek, csak a kirándulás első részében annyira érdeklődnek minden iránt, éppen ezért annyira húznak, hogy kiadnak szinte minden energiát. Marcus a séta idejére egyedül maradt, türelmesen várta a többieket. Visszaérkezés után kicsit hagytuk őket pihenni, aztán visszamentünk hozzájuk. Brutus és Léna összebújva a mászóka alatt feküdt, Maya külön pihizett a medence partján, Marcus pedig őrjáraton volt. Túlságosan  nem hatotta meg őket, hogy ott vagyunk, gondoltuk, ezen változtatunk egy kicsit. Az éberséghez elég volt egy vödör, benne négy nyuszival, merthogy már ez az ügyeletes menü. Brutus és Léna egyből jött, Maya aludt tovább. Viszont Brutus nagyon helyes volt, ugyanis odament a tesójához, és felébresztette, szólt neki, hogy kajaidő van. Mindenki egy nyuszit tolt be, ezúttal Marcus sem hagyta meg a többieknek, kevés hezitálás után megette.

Elkezdődött az újabb pörgős időszak, gondoltam, itt az ideje elhasalni a földön, hadd rohanjanak le. Rohantak is. A már eddig is szétcincált nadrágom bontása folytatódott, az egyik kisördög pedig a hátamon randalírozott, és megkezdte a pólómat, nehogy már ép maradjon, azon eddig még nem sikerült lyukat ejteni. Most sikerült. A harapások ilyenkor persze az ember bőrét is érik, hiszen ha megtetszik nekik valami, akkor nem könnyű a figyelmüket elterelni. A nap végére keletkezett még néhány szolid véraláfutást itt-ott a végtagjaimon. De ez ezzel jár. Egyébként testközelből kifejezetten szórakoztató látvány, amikor a nem túl nagy szájukkal például ráharapnak az ember felkarjára. Majd’ kiakad az állkapcsuk, közben szemeznek veled, és próbálják eljátszani, hogy ők a főnökök, de néhány ügyes mozdulattal tudtukra lehet adni, hogy „Oké, oké, de te csak részben gondolod így, és azért most már elég lesz”.

Miután befejeződött az én játékprédásításom, Johanna következett. Ő sem úszta meg néhány újabb sérülés nélkül, de rajta inkább a hajkorona volt az érdekesebb. Pillanatok alatt elkezdték lebontani a feltűzött haját. (Nálam ezzel nem mennek sokra, mivel köztudottan nincs túl sok hajam). Közben arról beszélgettünk, hogy kinek, mit adott ez a csapat. Azon túl, hogy ez tényleg egy szerelem, egy nem hétköznapi élmény, Johanna azt mondja, a falka egy kicsit büszkévé is teszi az embert. És tényleg igaza van.

A játék közben kicsit fokoztuk a hangulatot: elkezdtünk vonyítani nekik, ahogy Dóritól és Istvántól tanultuk. Nem mindig jön be a dolog, hangulatfüggő, hogy miként reagálnak, egyáltalán reagálnak-e, de most bejött, méghozzá nagyon. Reagáltak, Marcus is egy szólókoncertbe kezdett, gyönyörű hangon. A kicsik is próbálkoztak, de náluk még nem mindig jön össze, inkább „mutáló kutyák” ugatására hasonlítanak a kiadott hangok. Viszont ilyenkor annyira felfokozott állapotba kerülnek, és jönnek az emberhez, lerohannak, játszanak, nyalakodnak, csipkednek. Pár perc után a vadfalka is reagált, és az egész Medveotthon zengett. Ez mindig hátborzongató élmény. Amikor csendesedni kezdtek, mi megint rázendítettünk, és megint sikerült: folytatódott a vonyítás, a kicsik pedig szinte ragadtak ránk. Szóba is került, de jó lenne tudni, hogy mit mondhattunk nekik az elnyújtott, hajlított hangokkal.

Megint elfáradtak, úgyhogy miután mindenki kiüvöltötte magát, elterültek a kifutóban. Marcus is elcsendesedett. Óvatosan melléhuppantam, és elkezdtem dögönyözni a hasát. Ekkor jött a nap legnagyobb meglepetése. A nagybácsi a hátára fordult, és valamennyire elkezdett úgy viselkedni, mint a kicsik. Hagyta a kényeztetést. Közben jöttek volna Brutusék is, de őket néhány erőteljes morgással és vicsorgó fogcsattogtatással elhajtotta, jelezve, hogy most az ő wellness-ideje zajlik. Közben pedig folyamatosan nyüszögött, és rám-rám nézett, mintha beszélgetne. Ilyenkor persze óhatatlanul reagál az ember, és mond valamit. De megint ugyanaz jutott eszembe, mint amikor üvöltettük őket, hogy vajon Marcus, mit szeretett volna közölni, amikor ennyire közel engedett magához. Eddig is bírtuk egymást, hiszen meséltem már, hogyan fogadott az első találkozásunkkor, hogyan ugrott a nyakamba, de úgy éreztem, most fogadott igazán a bizalmába. Én is büszkén jöttem ki a kifutóból. 

Gábor Márk fotója Marcusról