Marcus mintha megnyugodott volna. Szoktunk erről beszélgetni, amikor ott vagyunk velük a kifutóban. Az elmúlt bő két hét alapján úgy tűnik, egészen jól kezdi megszokni az új helyét. A törpék időről időre egy picit kiborítják, de jó nagybácsi módjára ügyesen lerendezi őket. Nem kell hozzá sok, elég egy hirtelen morrantás egy kellemes vicsorítással kísérve.

Amikor szerdán dél körül betoppantunk, épp mindenki szájából egy vagy két friss nyuszi lógott ki. Általában külön-külön falatozgatnak, élvezettel ropogtatják a csontokat (gyengébb idegzetűeknek ilyenkor nem érdemes a közelben lenni), de időről időre azért befigyel egy kis játék is. Ebédidőben ez jellemzően valamelyik nyuszi teteme körül forog. Most is egyszerre ketten cuppantak rá egy olyan szőrpamacsra, amihez addig még senki sem nyúlt hozzá. Egy idő után nem túl épületes a látvány, amikor az egyik a nyuszi fülét, a másik pedig a lábát húzza. Tovább nem részletezném a játék kimenetelét, legyen elég annyi, hogy a kaja olyan lesz, mint amikor egy plüssállatban elcsúszik a tömőanyag. Ennél finomabban ezt nem tudtam megfogalmazni. Sorry. Amikor ezt megelégelték, mindenki visszatért a félbehagyott falatokhoz.

Megvártuk a kaját, aztán úgy döntöttünk, hogy a szokásosnál korábban visszük őket sétálni, és jól lefárasztjuk a babákat. Egyébként már nem annyira babák, hiszen 15 héttel ezelőtt születtek, Dóri szerint Brutus kezd egészen pasis lenni. Hoztuk a láncot, felszereltük őket, én az első alkalom óta ezt a műveletet nem a villanypásztor közelében végzem. Már nem emlékszem rá, hogy akkor kit kaptam, de az lett a vége, hogy a kölyök addig ugrándozott a nyakörv felrakása közben, amíg odalökte a kezemet a dróthoz. Konkrétan a hátam közepén történt a kisülés. Felvillanyozó élmény volt.

 Ádám, a délutáni préda

Most Brutus jött velem, vele már régen sétáltunk, az utóbbi időben a csajok jutottak nekem, nem mintha velük nem lenne minden alkalom egy hatalmas élmény. Emese hozta Lénát, Ádám pedig Mayát. Pontosabban Ádám csak szerette volna hozni Mayát. Ugyanis amikor indultunk át a zsilipen, Brutus és Léna egyből jött, főleg, amikor kiszúrták, hogy az általuk eszméletlenül tisztelt kutyák is ott lesznek. Maya azonban valamiért megtorpant és behisztizett. Ádám próbálta rávenni, hogy ugyan jöjjenek már, de csak cirkusz lett a vége. Elkezdett morogni, balhézni, vicsorogni, kapkodni, ami azért volt érdekes, mivel séta előtt ilyet még nem csinált. De aztán némi bíztatásra megindult, és odacsapódott a többiekhez. Az egészet a hidegfront számlájára írtuk.

Az ún. nagykörre indultunk, azaz megkerültük a medvék kifutóját. Az ember pár nap kihagyás után nemcsak arra csodálkozik rá, hogy mennyit nőnek, hanem arra is, hogy mennyivel több erő van bennük. Induláskor Dóri rá is kérdezett, hogy tényleg séta közben akarok-e fényképezni, mire meggondoltam magam, és mondtam, hogy nem. Konkrétan esélytelen a dolog. Brutust is nagyon nehéz volt visszafogni, azon röhögtünk, hogy mindenki 30 fokban megdőlve közlekedett, mintha valamilyen nagytestű ebeket vittünk volna.

Két fájó pontja volt a sétának: az egyik, amikor rókának nézték a farkasokat. Ezt elengedtem a fülem mellett. Nem is értettem a dolgot. Sok mindenre hasonlítanak, de Vukra azért nem. A másik, amikor valaki megállapította, hogy itt jönnek a farkaskutyák. Ezt már nem hagytam szó nélkül. Amikor kiderült, hogy tényleg farkasokról van szó, egyből előkerültek a telefonok, és érkeztek a selfie-kérések. Nem volt könnyű egy-egy fotót elsütni, mivel a kicsiket szokás szerint minden érdekelte, és egy másodpercre sem bírtak a fenekükön maradni. Még hátra sem értünk, amikor már úgy fújtattak, mint egy gőzmozdony, ahogy korábban is meséltem, tényleg fültől fülig csapódtak a nyelvek. Többen is rákérdeztek, hogy miért kell velük sétálni. Ez a „GYIK” – Gyakran Ismételt Kérdések kategóriájába tartozik. Ahogy Szilágyi Pisti szokta írni, én is írom, ez az ingergyűjtés időszaka náluk. Muszáj, hogy sok mindennel találkozzanak, sokféle hatás érje őket.

Elkanyarodtunk a parkoló felé, Maya és Léna ekkor úgy döntött, kicsit pihennek, Brutus azonban véletlenül sem akart megállni. Valamit nagyon érzett a kiserdőben és mindenképpen oda akart menni, öröm volt visszatartani. Míg korábban az volt a jellemző, hogy a visszaúton teljes nyugalomban sétálnak, most megint úgy lőttek ki a kapu felé, mint a bányalovak, tudták, hogy mindjárt csobbanhatnak. Amikor visszaérünk, már annyira türelmetlenek és mennének hűteni magukat, hogy alig lehet róluk levenni a pórázt. Nagy nehezen leszedtük a cuccot, és azonnal rohantak a medencébe kicsit wellnessezni. Marcus megint türelmesen várta őket. De amint hallottam, az elmúlt két napban már neki sem kellett kihagyni a sétát, István és Dóri őt is elvitte kirándulni. Azt egyelőre nem tudom, bevállalnám-e, ha az én kezembe nyomnák Marcus pórázát. Azt hiszem, hozzá még egy kicsit gyakorolnom kell.

Egyébként egy ilyen kiadós kör nekünk is kellemes testedzés, főleg ha a falka igazán formában van. Ebéd után az első utunk megint a kifutóba vezetett. Baromira örültem, hogy vittem magammal a kamerát, mivel amikor bementünk, Marcus épp egy szóló koncertbe kezdett, a kicsik pedig próbáltak együtt üvölteni a nagybácsival. Emese mesélte, hogy amikor kommunikál a falka, az egyik mogyoródi lovardában is hallani szokta őket. Pedig az kicsit odébb van. Hétvégén megint megyek, ez most már állandó programmá vált az életemben, és ez így van jól. Reményeim szerint sikerül egy komplett koncertet rögzítenünk nektek. Ha nem is dolby-ban, de mindenképpen stereóban! 

És íme Marcus dala: